Képzeljük el, hogy egy hófedte hegy tetején állunk. Előttünk egy sípálya, amin le kell síelnünk. A pálya hol meredek, hol buckás, hol jeges a felülete. Nem tudjuk, hogy pontosan melyik részén mire számíthatunk. Kissé tántorgunk az erős szél miatt. A felszerelésünk nem éppen a legjobb. A lécek éle kissé tompa. A ruházatunk meglehetősen vékony, átfúj rajta a szél. A fejünkön vastag sapka, azon a kapucni, mert a hidegtől nagyon fázik a fülünk. A két rétegnek köszönhetően a füleink nem fagynak le, viszont nem hallunk szinte semmit a környező zajokból. A leggyengébb pontot a síszemüvegünk jelenti. Folyton bepárásodik és kissé karcos. Úgyhogy alig látunk valamit.
Minden nehezítő körülmény ellenére le kell csúsznunk, nincs más választásunk.
Izgulunk. Nem tudjuk, hogy mi vár ránk. Hopp! Valaki meglök, és elindul velünk a léc lefelé.
Az elején még talpon maradunk, de nagyon kell koncentrálni, küzdeni. Nem látjuk tisztán a pályát, a bukkanókat, a kanyarokat vagy a többi sízőt. A fejünkön levő dupla réteg miatt nem halljuk, hogy jön-e mögöttünk valaki, sípol-e a hókotró figyelmeztető jelzése. Fáradunk. Egyre nehezebb a koncentrálás, pedig épphogy csak két perce indultunk a hegy tetejéről. Jön egy kanyar, egy újabb bucka. Lábaink alalól kicsúszik a talaj. A szó átvitt és szó szoros értelmében egyaránt. Esünk egy jókorát. Lassan felülünk. Hiányzik az egyik lécünk. Nem tudjuk, merre keressük. Befúródott a pálya oldalán felhalmozott hóba? Vagy lecsúszott a lejtőn? Esetleg elszállt a szakadékba, és sosem látjuk viszont? Tanácstalanul nézünk körbe, mert változatlanul alig látunk a síszemüveggel. Le nem vehetjük, mert szakad a hó. Végül valaki felsegít, és egy másik ember hozza az elveszettnek hitt lécünket. Kis segítséggel felcsatoljuk, és remegő lábakkal ismét nekivágunk az ismeretlen útnak.
Hányszor fogunk még felbukni? Lesz-e, aki felsegít? Egyre jobban esik a hó. Mi lesz, ha a pályán ragadunk, és elmegy az utolsó busz?
Nem tudjuk pontosan, de hasonlóan érezhetnek azok a gyerekek, akiknél az a bizonyos „szenzomotoros integráció” nem tökéletes, késik, akadozik, vagy végleg elakadt. Sok-sok bukkanó, esések, kiszámíthatatlan helyzetek...
Rövidke írásaimmal azt szeretném elérni, hogy a szülő, a pedagógus, vagy bárki, aki egy gyermek életében szerepet játszik, megértse a szenzomotoros integráció fontosságát. Képet kapjon arról, hogy milyen problémák hátterében rejtőzik meg az éretlen idegrendszer. Tisztában legyen azzal, hogyan tud a saját területén segítséget adni egy gyermeknek, hogy „akár a buckákkal, jéggel, hóeséssel nehezített pályán esés nélkül tudjon siklani, sőt élvezze azt”.
Emellett szépen sorban (a legjobb tudásom szerint) válaszolni fogok a kérdések sokaságára, melyek nap, mint nap érkeznek hozzám különböző csatornákon.