top of page
  • Szerző képeDr. Stephens-Sarlós Erzsébet

Mit rontottam el?


Stresszes szülők és zajos gyerekek

Azt ígértem, hogy a saját tapasztalataim és tudásom szerint megpróbálok válaszolni azokra a kérdésekre, amelyek vagy írásban, vagy szóban eljutnak hozzám.

Nagyon sokféle problémával, kérdéssel találkozom. Ha egyet kiemelek közülük, akkor az az EGY sem azonos módon jelentkezik a gyerekeknél. Függ az életkortól, egyéb problémáktól, a gyerek személyiségétől, a gyermek szerzett tapasztalataitól, a család összetételétől (testvérek, nagyszülők) a szülők magatartásától és még sorolhatnám. És persze a szülői kérdések is mások, attól függően, hogy a mamát vagy papát mi aggasztja a leginkább.


Mondhatom, hogy szinte minden második hozzám érkező gyermek szülei megkérdezik tőlem, hogy:


MIT RONTOTTUNK EL? vagy ELRONTOTTUNK VALAMIT? vagy HOL RONTOTTUK EL?


Nem ismerem a családok múltját. Tudom, hogy nincs olyan, hogy valaki tökéletes, hogy minden családtag mindenkor úgy működik, úgy reagál, ahogyan abban a bizonyos Nagy Könyvben meg van írva. Különben is, ki írta azt a Nagy Könyvet, és mi van benne megírva?


Egyet tudok biztosan. Azok az anyukák és apukák, akik fejlesztésről fejlesztésre cipelik a gyerekeiket, orvostól orvosig járnak, hogy választ, segítséget kapjanak a problémáikra, akik fejlesztik, tornáztatják a gyerekeiket, akik kétségbeesve kérdezik, hogy mit, mikor és hogyan rontottak el, azoknak azt tudom válaszolni: NYUGODJANAK MEG! Ők a gyermek lehető legjobb anyukája, apukája. (Vagy nagymamája, nagypapája, mert sokszor találkozom aggódó nagyszülőkkel is.) Nem ők a hibásak, ők azok, akik felfigyeltek egy-egy intő jelre, akik sejtik, érzik, hogy valami nincs rendben.

Aggódó szülők és baba

Az a tény, hogy észreveszi egy szülő amikor valami nem stimmel a gyerekével, az azt jelenti, hogy FIGYEL RÁ, mert fontos neki. Lát, hall olyan picike dolgokat, ami nem feltétlenül jelent egy kívülálló számára bármit is. A gyerek aszimmetrikusan kúszik, az egyik kezét jelentősen többet használja, mint a másikat, nem tud elmerülni egy játékban, csetlik-botlik (amikor hasonló korúak már régen stabilan járnak), elkezdett szavakat mondani, de hirtelen leáll a beszéd, furcsán ejti ki a hangokat, „csúnyán” fut, csámcsog, pedig már 8 éves, nincsenek barátai, hisztizik és lehetne sorolni a végtelenségig az intő jeleket.


A szülői figyelem mellett van egy másik nagyon fontos dolog, ami működik az anyukáknál és apukáknál. Ez a szülői szeretetnek egy fontos összetevője, ami nem más, mint a szülői megérzés. Sokszor ez hajtja a mamát, vagy a papát, hogy a gyermeke problémájának a végére járjon. Akinél „dolgozik” ez a hajtóerő, annál a szülőnél aligha beszélhetünk arról, hogy ő bármit is elrontott. Aki érzi a gyermekének a gondját, a furcsaságát, az valahol egy hullámhosszon van a csemetéjével, átveszi annak rezdüléseit.


A „hullámhossz” kérdést azért is fontos említeni, mert a gyerekek is érzik, ami velünk/bennünk szülőkkel/szülőkben történik. Sőt nemcsak a szülők rezdüléseit, de a pedagógusokét is „leveszik”.


Nem véletlen, hogy sokszor tapasztalni azt az óvodában, iskolában, hogy amilyen a pedagógus, olyan lesz a csoport. Egészen más a gyermekek viselkedése egy nyugodt, kiegyensúlyozott, szeretettel, odafigyeléssel teli, következetes óvónő, vagy tanító mellett, mint egy ideges, kapkodó, agresszív személy környezetében. Ez hatványozottan igaz a szülő-gyerek kapcsolatra. Már az egészen picike gyermek is megérzi, ha az anyukája vagy apukája ideges, feszült, aggódik, vagy szorong. Azok a gyerekek is reagálnak a szüleik érzéseire, akik még nem tudnak beszélni. Tudom, hogy néha nagyon nehéz úrrá lenni az érzéseken, indulatokon, de meg kell próbálni.


Ha időnként feszült, türelmetlen, ideges, aggódó a szülő a gyermeke miatt, az természetes. A 24 órás szolgálat kimerítő. Ekkor érezheti bárki, hogy valamit elront. Mert nem „tökéletesen” viszonyul a gyermekéhez. De nem erről van szó. A szülő is ember, azokkal a biológiai szükségletekkel, paraméterekkel, ami minden emberre jellemző. Pl. a pihenés, a nyugalom számára is fontos. Ezekben a nehezebb órákban, napokban érdemes arra gondolni, hogy a gyerek érzi a kis lelkében, hogy mi játszódik le a mamában, papában. Ha nem is tudja megfogalmazni, de az ő részévé is válik az aggodalom, a tehetetlenség, a kétségbeesés. Ha ezt szem előtt tudja tartani valaki, akkor könnyebb lesz kezelni a helyzetet; a bennünk szülőkben, nagyszülőkben felvillanó érzelmeket, kétségbeesést, kétkedést. És a kérdés nem a múltba fog mutatni, „MIT RONTOTTUNK EL?”, hanem a jelenbe.


MIT TEHETEK ÉRTED, HOGY KÖNNYEBB LEGYEN NEKÜNK?



תגובות


bottom of page